IV. századi ruharekonstrukció

Pásztókai-Szeőke Judit régész korhű ruházatokat készített, amelyhez hasonlót viselhetett Márton és családja is a 4. századi ókori Savariában.

A Szent Márton jubileumi programsorozathoz kapcsolódóan Pásztókai-Szeőke Judit régész elkészítette számunkra azt a Kr.u. 330-as éveket idéző összeállítást, melyhez hasonlót katonaként szolgáló apja, de maga a katonának besorozott fiatal Martinus is viselhetett. Az öltözetet alkotó ruhadarabok – hosszú ujjas, bíborral díszített, nyersszínű tunika (ún. tunica manicata), bracae-nak nevezett nadrág, a hagymaformájú gombokkal díszített ruhakapcsoló tűvel (fibula) jobb vállon összekapcsolt gyapjúköpeny, a propeller alakú veretekkel, amfóra formájú szíjvéggel díszített bőröv és a sötétbarna, lábfejen nyitott cipő – természetesen a képi és írott források felhasználása mellett alapvetően a korból fennmaradt régészeti leletek alapján készült. A fibula és az öv veretei, szíjvége és csatja nagyrészt pannóniai sírokban megőrződött tárgyak másolatai, a ruhadarabok szintén korabeli textilneműkön alapulnak. Míg a tunika elsősorban az egyiptomi száraz talajból nagy számban előkerült és jelentős európai és amerikai múzeumi gyűjteményekben őrzött textilleleteket idézi, addig a nadrág mintájául a híres thorsbergi mocsárleletek egyik különös szabású pantallója szolgált, a lábbelik előképei pedig németországi és angliai, Kr.u. 330-as évekre keltezhető bőrleletek voltak.

A gyermek Martinus hosszú, bő ujjas, kék tunikájához egy törtfehér kapucnis köpenykét visel, lábán csíkos gyapjú zoknijához egy talán meglepőnek tűnő talpkiképzésű bőrsarut. A zokni nem csak formájában, de készítési technikájában is követi az Észak-Afrika és a Közel-Kelet mellett Európából is ismert korabeli előképeket, melyek hurkolt textíliája nem a ma általánosan elterjedt kötéssel, hanem egyetlen nagyméretű varrótűvel készült. Ezzel a kétujjas zoknival viselve kényelmes viselet lehetett az elöl kiszélesedő talpú saru is. Az ábrázolások és fennmaradt leletek száma alapján biztonsággal állítható, hogy ez a lábbeli típus népszerű lehetett a 4. században élő férfiak és fiúk körében.

A hölgy bíborral díszített, bokáig érő és hosszú, bő ujjú ún. dalmaticájához a fiúéhoz hasonló piros zoknit és karcsú, hegyes orrban végződő, áttört díszű fekete-piros bőrsarut visel. Természetesen ez utóbbi is korabeli leletek, mégpedig Egyiptomból ismert lábbelik alapján készült. A hölgy haját számos 4. századi lelőhelyről, így a Dunántúlról is ismert textillelet, de hasonló korú szobor- és mozaikábrázolásokról is ismert párhuzamokkal rendelkező gyapjú hajháló szorítja le. A fejfedő ún. fonott csipke technikával készült, melynek segítségével egy függőleges keretre többszörösen felvetett/tekert fonalból erős, de rugalmas és áttört textíliát lehetett előállítani. Ezzel a technikával az ókorban elsősorban csipkeszerű, vagy éppen zártabb struktúrájú sokszínű női főkötők készültek, de az újabb kutatások szerint geometrikus mintázatú, a ma népszerű "leggingsekhez" hasonló testhezálló rugalmas nadrágok is.